Átlagos (legtöbbször inkább átlagon aluli) tinilányból lassan Anyává érek. Közhelyes, de igaz, ez eddigi életem legeslegszebb időszaka. De, ahogy a kutyából nem lesz szalonna, úgy valószínűleg belőlem sem lesz már soha superwoman. Aki engem ismer, elfogad és szeret, az az egyik legidegesítőbb tulajdonságomat, a kétbalkezességemet is elfogadja. Ehhez méltán folyamatosan vonzom a problémákat. Nekem soha semmi nem úgy sikerül, ahogy azt eltervezem. Minden megoldandó probléma során újabb és újabb kövek gördülnek az utamba, utunkba. De ettől olyan izgalmas és kalandos az élet, nem igaz?