Mindenki azt mondta, hogy a második trimeszter a legszebb, mert ekkor már látszik a szép kismama pocak, csillapodnak a rosszullétek. Ez amúgy mind igaz is. Rengeteg energiám volt, előjöttek a fészekrakó ösztönök, egész nap csak császkáltam, vásároltam volna. De nekem ez a sok idegeskedés, kapkodás egy kicsit mindig árnyalta a képet. Aztán ezt a harmadik trimeszterben sikerült legyőzni. Igaz az ultrahangra nem kaptunk időpontot a klinikán, így maradt a kórház 2 perces vizsgálata, de az eredmény tökéletes, ugyanúgy, ahogy a harmadik vizelet- és vérképem is. Egyszer sikerült késnem a streptococcus szűrésről, akkor volt egy kisebb hisztiroham, de dokit értesítettem, és mondta, hogy nem kell pánikolni, bőven ott lesz még, mire odaérek. Ennek az eredményére még várunk. Talán az első NST vizsgálatra lesz meg, ami nekem elég későn, 38+ 2 naposan lesz, de nem kapkodjuk el a dolgokat. Úgy tűnik, hogy kiscsaj sem szeretné, és ennek én nagyon örülök, a legjobb, ha minél tovább húzza odabent.

Most kezdem utolérni magam a történetben, és jelenleg a 38. hét közepén járunk. Panaszom igazán nincs. Néha fájdogál a hasam, inkább estefelé, de egy kis sétálástól, mozgástól általában elmúlik. Ami kicsit bosszant, hogy a 35. hét környékén kezdtem el szenvedni az aranyeremmel. De nem fáj, nem vérzik, csupán kijött… Pedig a székletem nem kemény. Sőőőt, inkább szerintem az a probléma, hogy sokat kell járnom wc-re, néha már azt hiszem, hasmenésem van, mert olyan.. De szerintem a szervezetem csak öntisztítja magát, ha kicsit többet eszek, vagy sokfélét (nutellás és lekváros amerikai palacsintát a jó adag rántotthusi után), akkor jellemzőbb ez a jelenség. Nagyon rossz kismama vagyok olyan téren, hogy nem figyelek oda az egészséges táplálkozásra. Ezen igyekszem majd változtatni, ha megszületik a Picúr.

Most már egyre többet gondolok a szülésre is. Csomagom összekészítve, illetve két csomag. Egy, ami a vajúdás során kellhet, és egy, amiben az egyéb dolgok kaptak helyet, majd a kórházi élethez. Szóval a szülés. Néha rettentően beparázok, és látom magam a földön vergődni, amint ordítok, hogy ezt nem bírom tovább. Aztán néha elképzelem magam, ahogy én vagyok a legnyugodtabb, leghiggadtabb szülő nő, aki arra koncentrál, hogy ez nem is fáj, ezek csak összehúzódások, csupán kicsit feszít, de ez kell ahhoz, hogy egy Csoda, egy új Élet szülessen. Bár engem a menstruációs görcsök is mindig ledöntöttek a lábamról, így sajnos erre a második verzióra kis esélyt látok. De megfogadtam, hogy méltósággal viselem a dolgokat. Amitől sokkal inkább tartok, az az utána következő időszak. 24 órából 4 az, amikor látogatókat lehet fogadni. De a Babákat mégis odaadják az Anyukáknak. Én, mint első babás, kétbalkezes kismama, rettentően félek, hogy majd nem tudom megnyugtatni, nem tudom bepelenkázni, nem tudom felöltöztetni, vagy nem tudom szoptatni. Remélem igaz, hogy ilyenkor felébrednek bennünk az ösztönök, és menni fog minden, mint a karikacsapás. Jajj, de közhelyes vagyok :)